Nikivel és édesanyjával még tavaly találkoztam a kórházban. A többi kis betegtől és a nővérkéktől hallottak a Csodalámpáról.
A kislánynak még nem volt igazi elképzelése, mit is szeretne, az édesanyjával beszélték meg a dolgot.
Aztán a tavasszal, amikor Niki már otthon volt, telefonon kérdeztem rá, mit is szeretne valójában.
Hosszas beszélgetés után kiderült, hogy a szobájába, amit megoszt a lánytestvéreivel nincs író, illetve számítógép asztal, amihez meg jó lenne egy odaillő forgószék is. Aztán elkezdődött a keresgélés. Nem volt könnyű olyan asztalt találni, ami be is fér a kis szobába, meg szép is, lányos is. Olyat kerestünk, amelyikre rá tudja tenni Niki az LCD monitort, és a füzeteit, könyveit is el tudja pakolni. Sikerült rátalálni egy valóban kislánynak való asztalra és a boltban ott kérette magát az asztalka mellett egy szép, piros, kutyusmintás forgószék.
Tündi önkéntesünk azonnal beleszeretett az asztalba és a hozzáillő székbe, s így ez lett Niki ajándéka.
Otthonába vittük el Nikinek a kívánságát.
Örömét nehezen tudta kimutatni a csendes, halk szavú kislány, de eljövetelkor adott egy puszit, és megköszönte a szép ajándékot.

/ 3