From: ***** Éva <*****@freemail.hu>
Sent: Friday, October 29, 2004 9:29 PM
To: Vicai Zsolti
Subject: lll


Szia!

Ennyi jó hír egy napra!?:-) Fel sem fogom!!!! Elmeséltem a lányoknak, amikor hazaértem. Teljesen odavoltak az örömtől, és az elképedéstől! Nagyon boldogok vagyunk, az egész család! Az eltelt 9 évben csak fájdalom, megkülönböztetettség és kirekesztetettség jutott nekünk.

Ebben a pár hétben annyi jót kaptunk az alapítvány révén, amennyit álmunkban sem remélhettünk! és annyi kedves, segítőkész embert ismerhetünk meg! (eddig egyedül csak a DOKTOR volt nekünk!) ha el is vagyok keseredve a jövőnket tekintve, vagy úgy érzem, hogy nem bírom el a keresztemet, amit már-már nehezen tudok cipelni, akkor mindig arra fogok gondolni, hogy vannak jó emberek, és történnek még igazi csodák!!!! mert mi csodaként éljük meg, amit az alapítvány tesz értünk! és a többi beteg gyerekért!! és fantasztikus, hogy vannak ilyen segítői az alapítványnak, mint te! Komolyan mondtam, hogy szeretnék segíteni én is az ilyen beteg gyerekeken, meg főleg a szüleiknek ha csak egy pillanatra is örömet szerezni! mert én aztán tudom, hogy min mehetnek keresztül!!!!!!!!!!Néha a pokol!!!!!!!aki nem él benne és nincs akkora empatikus készsége, hogy átérezze a gyerekek és a szülők sorsát, annak fogalma sincs semmiről!!........

De nem is tudja milyen amikor egy mosoly egy ilyen beteg gyerektől és családjától a legnagyobb elismerés és örömförrás, amiből táplálkozik a lelkünk!!!! én átélem a saját munkám során ezt..... Igérem, mindent megteszek, hogy ez a csodálatos alapítvány még sok gyereknek és szüleinek szerezhessen boldog pillanatokat! egyfolytában erre gondolok, hogy mivel tudnék segíteni.......

Ne haragudj, hogy ennyi szentimentálisra sikerült a levelem, de a szívem tele a boldogsággal, és a meghatottsággal....... és már el merem fogadni a segítséget és a jót....... pedig tudod, hogy nem álszerénységből nem mertem fogadni a segítséget, hanem mert nem szoktam hozzá, hogy tegyenek értünk valamit is........ és próbáltam nem terhére lenni senkinek sem..... hiszen hozzá kellett szoknom ahhoz, hogy minket Zsófival nem tudtak tolerálni, sehol..... kiszorultunk a peremre....... 2,5 éve jöttem rá, hogy mi a legnagyobb baj....: hogy nem tartozunk sehová...... Nem tartozunk az egészséges Társadalomhoz, de nem fogadtak be minket a szívbetegek közé sem, mert Zsóról lemondtak már az első pillanatban is!!!!!!!!!!Ez a legrosszabb.... nem tartozni sehová.......!!! azzal, hogy ő nem , azzal együtt járt, hogy mi, a családja sem! Csak Dót sajnálom érte.......

Ha belegondolok, hogy mennyi csodálatos dologtól lettünk megfosztva már csak attól is, hogy az első pillanatban belémsúlykolták, hogy MEG FOG HALNI A GYEREKEM!!!!!!!!!! meg a szívem szakad meg akkor, ha arra gondolok, hogy le akartam mondani róla a születése után..... hisz erre beszéltek rá...... De az anyai szívem nem bírta elviselni a gondolatot, hogy ameddig él is addig sem ismeri meg, hogy mit jelent, ha az anyukájához bújhat....... azt hittem, hogy tudom, mit vállaltam fel, amikor mégis 2,5 hónaposan hazavittem............ pedig elképzelésem sem volt róla, hogy milyen gyötrelem vár rám........ ennyiszer búcsúzni.... megküzdeni a környezet rideg elutasításával..... stb....... hányszor könyörögtem, hogy legyen már vége, mert nem bírom, beleroppanok! és hányszor kellett egyedül vadidegenek előtt végighallgatnom újra és újra, hogy menthetetlen...... De mennyi csodálatos dolgot kaptam tőle..... hálás lehetek érte....... Ő magA egy igazi CSODA! álmodni sem mertem, hogy ennyi év után vadidegenektől ennyi jót kaphatunk!!!!!!

Szóval szeretném megköszönni neked is és majd (remélem személyesen is) a vezetőknek is! Elkezdem írni az újságnak... szóval ne haragudj, hogy ilyen szentimentális levelet írtam! ilyen a hangulatom.....

Zsó holnap küldi a választ Dávidnak.

Írj
üdv

Beszámoló Zsófi kívánságáról...