Beszámolók


17.December

Beszámoló az első „ajándékozásomról"

Már régóta szerettem volna a Csodalámpa Alapítvány aktív segítője, tagja lenni. A vágyam most teljesült. 2008.11.24 -én telefonált a helyi kapcsolattartó, Erdős Réka és közölte velem: menni kell... Az időpont, amikor ez a "menni kell” időszerű, 2008.12.03. A helyszín Győrszemere, a kívánság teljesülését egy Zsolti nevű súlyosan beteg kisfiú várta.

Ha menni, kell, hát menjünk.

Koordinátorunk, Réka irányításával, s vezetésével - szó szerint, mivel az ő kocsijával mentünk - becserkésztük a falut. Helyi segítséget vettünk igénybe, mert a hely teljesen idegen számunkra, és nehéz úgy haladni a cél felé, ha nem tudjuk, hol van. Az első útbaigazítás kissé félre sikerült, mert a néni elfeledte közölni velünk, hogy az út, amit megjelölt haladási iránynak csak 3 felé ágazik el... Második, s egyben utolsó útbaigazításunk pontosította a ház helyét, s meg is találtuk. A ház már messziről kirítt a többi közül, bár sötét volt. Az ok: szépen kivilágított, igazi „Mikulás váró” hangulatot idéző ház volt.

Sok-sok pici izzó fénye törte meg a sötétséget, mintha azt mondták volna: IDE, IDE...
Sejtésünk beigazolódott, mikor közelebbről megnéztük.
Most éreztem csak igazán kellemetlen helyzetben magam. Gondoltam: ennél nehezebb már nem lehet.



Csengetésünkre egy hölgy jött ki a házból, s köszöntött, egyúttal beljebb is invitált minket. Bent a kellemes, meleg házban több kisgyerek sodródott elénk, s élénk szemekkel vizslattak, kíváncsian. A kívánság gazdája, Zsolt is köztük volt. Első pillantásra nem is látszott rajta (sőt másodikra sem) semmi, ami okot adhatott volna ittlétünkre. Pedig oka volt...

Amíg Réka a feszültséget oldva a gyerekekben beszélgetésbe elegyedett velük, addig én kiosontam a kocsihoz, és behoztam az ajándék első részét, a monitort. Belépve a szobába hallottam a lényeges kérdést: „miért vagyunk itt szerinted”? A választ már szinte nem is hallottam, oly halkan rebegte: ...számítógép...? Az igenlő válasz után senki sem tarthatta vissza attól, hogy a meleg szobából kijöjjön velünk a kocsihoz, a többi ajándékhoz, mivel eddig csak a monitor került be a házba. Örömmel vegyes kíváncsiság tükröződött kis arcocskáján, ahogy pakoltunk a kocsiból, szépen, lassan, csendben. De ez a csend nagyon hangos volt. Minden, ami az ajándék mögött van, ott lebegett körülöttünk:
kívánság,
segítők,
szervezők,
de mindenekelőtt emberek. Emberek, akik nem sajnálják az időt, energiát, hogy csak egy kívánság teljesülése erejéig, de igenis mosolyt, s hitet adjon annak, azoknak, akik ezt megérdemlik...

Ezek motoszkáltak bennem, miközben a házba mentünk vissza, s óvatosan helyeztem el a monitor mellé a többi csoda, csoda dolgot. Míg Réka szóval tartotta az érdekelteket, addig némán tettem a dolgomat, s összeszereltem a masinát. Szólni nem is tudtam volna, elmerengtem. Minek kellene történnie ahhoz, hogy minden gyerek megkaphassa azt, amire vágyik, amire szüksége van. Itt a lényeg, a szeretet megvolt, csak egy kívánság ereje, s a hit kellett ahhoz, hogy a szeretet mellé, más is párosuljon...

Bekapcsoltuk, s vártunk. Vártunk, hogy a gép magára találjon, s jelezze, működőképes. Megtörtént.
Nem tudom, ki volt jobban meghatva.
Zsolti, akinek a kívánsága teljesült, vagy pedig mi, akik ennek részesei voltunk?
Én nagyon. Nagyon-nagyon.

Amint működőképes állapotba került a gép, a tulajdonosa azonnal elfoglalta a helyét vele szemben, és birtokba vette a masinát. Picit könnyes szemmel, de örömmel néztem. Lassan mindenkiben lecsillapodtak az érzelmek, és búcsút vettünk a családtól. Nehéz volt, mert mindenki marasztalt minket, de így van rendjén. Jöttünk, ajándékoztunk, megyünk.

Ennyi.
Komolyan csak ennyi?
Úton hazafelé csak az motoszkált, mit motoszkált - dübörgött az agyamban: Ezt még sok-sok alkalommal AKAROM átélni.

Mert mindig igaz a mondás, hogy adni öröm!!
A legnagyobb öröm! Köszönöm Zsolti, hogy ezt az érzést megismerhettem, ilyen körülmények közt is.



ui.
Miközben a beszámolót készítettem, a képeket rendezgettem, a nagyobbik lányom, aki 11 éves, egyszer csak mellém lépett, s hirtelen felkiáltott:

- Őt ismerem, Ő a Zsolti...

Kérdőn néztem rá, s közölte velem, oviban egy csoportba jártak. Erre elolvastattam vele, amit eddig írtam. Reakciója minden elképzelésemet felülmúlta. Átölelt, és azt suttogta: szeretlek APA...




Köszönjük a segítségét!





Nyilas József
kívánság-koordinátor
2008.12.03.

Archívum



Belépés